A kórházban, ahol szültem, két cetlit nyomtak rám gyorsmenetben: „dohányos” és „anyuka”.

Egyszere és együtt. Szülés után adtam egy ötszázast a műtősfiúnak, aki tolt fel az emeletre, fiam már a gyerekosztályon, és az, hogy „fiam”, megint csak cetli, sőt, sok cetli egyszerre, fiú, enyém, gyerek, enyém gyerek, enyém fiúgyerek. A ragok újabb címkéket szülnek. Szóval, adtam egy ötszázast a műtősfiúnak, álljon már meg velem a liftnél, mielőtt betol az osztályra, ugyan hadd szívjak el egy cigit a lépcsőházban, igazán megérdemlem, nem semmi meló volt, míg kitoltam ezt a gyereket magamból. A műtősfiú megállt, kivárta és ez kedves volt tőle, elküldhetett volna a fenébe, tényleg, de nem tette, ezért tőlem igazán csinos cetliket kapott, azt, hogy „rendes”, meg azt is, hogy „kedves”. És valamiért úgy képzelem, hogy a „rendes” és a „kedves” címkék babarózsaszín cetlikre vannak írva. Én pedig már másnap reggel dohányos anyuka voltam, ami mellesleg újabb címkét szült, nem mondta ki senki, de az ilyen címkéket az ember azonnal érzékeli és akkor még nem is tudtam, hogy ezen a cetlin a felirat olyan erős és olyan rikítóan neonszínű, hogy messziföldről is látszik és mindenki, de tényleg, igazán mindenki készséggel veszi igaznak. Erre a cetlire két szó volt írva: „rossz” és „anya”. Még én is elhittem. Akkor kezdtem megkérdőjelezni igazságát, amikor jött egy férfi, aki nap mint nap a homlokomra ragasztotta, erős kézzel, újra és újra. Olyan természetességgel és olyan meggyőzősen tette ezt, hogy ha nem kérdőjelezem meg igazságát, összecsuklok a súlya alatt. Nem volt választásom.

Aztán voltam démoni szerető és bántalmazott asszony is. A jelzős szerkezetek olyan jószágok, amelyek két címkéből állnak össze erős kötésben és minden esetben többlet tartalmat hordoznak. A szerető is címke, az asszony is, mint ahogyan a démoni és a bántalmazott is. De ha felcseréled őket, s lesz belőlük démoni asszony és bántalmazott szerető, már egészen mást jelentenek. Tehát voltam démoni szerető és bántalmazott asszony és mégsem voltam egyik sem. Valójában soha nem voltam egyetlen címke sem… Megtörtént, hogy a férfi, az, aki a rosszanyaságot naponta a homlokomra nyomta, hozzámvágott egy babfőzelékkel teli hatalmas lábost, vagyis nem hozzám, ő úgy mondta később, hiszen a falhoz csapódott, ő nem is akart eltalálni, ezt mondta nekem, tehát hozzám vágott egy babfőzelékkel teli lábost, és van az a narratíva, amely szerint ez azt jelenti, minden egyébbel együtt persze, az arcba üvöltéssel, a hatalmi játszmákkal, a fájdalomig szorított csuklóval, szóval, van az a narratíva, amely szerint mindezek miatt az ő homlokára az a címke kerül, hogy bántalmazó, s ha velem teszi ezt, akkor az enyémre meg az, hogy bántalmazott. De mi van akkor, ha nincs más, csak az, ami történt, címkék nélkül? Néha azt hiszem, a címkéink és a narratíváink nem engedik, hogy hátrahagyjuk a történeteinket. Ízlelgetjük még a szavakat, felidézzük, elmeséljük ennek, annak, és a történet élő marad, és mi nem lehetünk egészen mások, valakik, akik addig nem, mert ott maradunk abban a történetben, azokkal a cetlikkel magunkon…